A mű funkciója összetett:

• emléket állít a Festészetet Kedvelők Köre egyik alapító tagjának, Szilas Juditnak, akinek szelleme inspirálta a mű létrehozását
• emlékeztet a festészetnek, mint művészeti ágazatnak, illetve a művészet korszakunkban játszott szerepvállalásának megváltozására, valamint figyelmeztet a nemes célokat szolgáló művészet nélkülözhetetlenségére,
• és nem utolsó sorban emlékeztet az egykor, 1907 és 1960 között itt emelkedett kulturális-művészeti intézmény, a Nemzeti Szalon kiállítóházának fennállására és működésére.

Érdemes megemlíteni, hogy Kalmár mestere a főiskolán Vígh Tamás kitűnő szobrászművész volt, a80ki számos korszakjelző monumentális alkotást készített. Kalmár János az 1980-as évek óta napjainkig aktív szereplője a hazai és külföldi művészetnek. Munkássága elsősorban a kisplasztikák, a kiállítási plasztikák, valamint az éremművészet terén bontakozott ki. Műveire a stilizáció, az érzékeny plaszticitással mintázott, a megbontatlan síkokkal közrefogott karcsú testek jelszerű megformálása jellemző. Szobrai csaknem minden esetben az emberalakra hivatkozó kompozíciók révén épülnek fel és válnak a karakteresen önálló nyelvezetű szobrászi megjelenítések kifejezésévé. Műveit szinte kizárólagosan mintázással, és bronzba öntéssel készíti.

Kalmár János egyik legjelentősebb köztéri alkotásának a „Fohász a festészet újjászületéséért” című kompozíciót ítélhetjük, amely ugyancsak bronzba öntve, 250 centiméter magasságú alkotásként jelenik meg az Erzsébet tér rendkívül sokszínű, változatos, megannyi építészeti, közlekedési, park- és műalkotás-elemet, utcabútort összefogó városi környezetében. A kompozíció végletesen leegyszerűsített plasztikai eszközökkel egy stilizált álló alakot jelenít meg. Az alak egy keretbe foglalt képpel fordul szembe, amit egy félalak-körvonal által keretezett folt valósít meg. Az alkotás jellemzően síkszerű elemekből épül fel, amelyek a térben a látvány szintjén egymást metszik, csak néhol testesednek meg. Ezeket az elemeket sík palástok határolják, egyenes és finoman ívelt, váltakozó körvonalak fogják közre.

A kész mű a művész és alkotása kapcsolatát, viszonyát, valamint az alkotás, az alkotómunka súlyos dilemmáit idézi meg, és teszi ezt jelszerű, tömör plasztikai utalásokkal, a részletezés minden sallangja nélkül: az alkotót szembesíti alkotásával, talán a saját önarcképével. Hosszan-hosszan elemezhetnénk az arckép, s különösen az önarckép műfajának, illetve műformájának évszázadok, évezredek művészettörténeti múltján átívelő szerepét és jelentőségét. Ez a művészeti megközelítés, illetve megjelenítés ugyanúgy, mint korábban, napjainkban is a művészeti önvizsgálat terepe. Ezen a terepen fogalmazódnak meg a művészi felelősség kérdései, a művészet értelmét és jelentőségét kutató kétségek és dilemmák. Kalmár János szobrát körüljárva, a mű közegében, finom, érzékeny plasztikai eszközökkel létrehozott hatóterében is ezekkel a súlyos gondolati felvetésekkel szembesülhet a befogadó.

A mű megformálása során az egyik legnehezebben megoldható problémát a pályamű tervezett környezetbe illesztése jelentette. A megannyi, az Erzsébet teret jellemző objektum között úgy kellett pozicionálni ezt a művet, és úgy kellett megformálni ezt az alkotást, hogy ne kerüljön sem valóságos, sem vizuális téren összeütközésbe a tér már meglévő elemeivel. Megjegyzendő, hogy akkor még nem állt az Óriáskerék. Ügyelni kellett arra, hogy mérete, arányai, anyagválasztása és formai felfogásmódja olyan legyen, hogy ne harsogjon túl egyetlen, meglévő objektumot, téralkotó összetevőt sem, de ugyanakkor valamiképpen mégis erőteljesen felhívja a figyelmet magára, illetve az általa megtestesített tartalmakra. Elmondható, hogy a helyválasztás és a mű arculatának kialakítása, formai jellemzői maradéktalanul megoldották ezt a nehéz problémát. A tér Duna felőli sétányának mentén, az egykori Nemzeti Szalon épületétől, illetve annak hajdani bejáratától néhány lépésre, jelenleg az Óriáskerék által kissé ugyan megzavarva, de figyelemfelhívón magasodik Kalmár János szobra.

A térbe illesztés sikeréhez nagyban hozzájárul az is, hogy e kompozíciónak nincs a hagyományos értelemben vett posztamense. Ennek szerepét a járószintből és a sétány melletti füves térségből csak néhány centiméterre kiemelkedő mészkőlap veszi át, amelynek kissé kinyúló szélei mintegy keretezik a szobor talapzatát. Ezen a mészkőlapon helyezték el a bronz táblát, amelyen emléket állítanak Szilas Juditnak, a szobor létrehozását támogató egyesület alapító tágjának, és megemlékeznek a Nemzeti Színházról egykorú fotójának vonalait követve.

A tábla grafikus kimunkálása a betűtípus kiválasztásával, a méretezéssel, a finoman kidolgozott sziluett elhelyezésével Szabó György szobrászművész empatikus alkotása.

A szobor mérete közelít a járókelők léptékéhez, de az átlag-ember méretét meghaladja; a közvetlen környezetéből kissé kiemelkedő kompozícióként fogadja a tér bármely irányából érkező, vagy a téren gyalogosan vagy közlekedési eszközzel áthaladó, vagy itt időző látogatóját.

„A tér bármely irányából érkező látogatója”-megjelölés alkalmazása a nagyon fontos plasztikai probléma körültekintő megoldására utal, amit sajnos a köztéri ágazatban nagyon sokszor felületesen prezentálnak. Kalmár János kompozíciója vérbeli, valóságosan a térbe állított, az adott térbe szervezett olyan körplasztika, amelynek nincs alárendelt, illetve hátsó nézete. Bármely megválasztott nézőpontból izgalmas plasztikai látvány tárul a szemlélő elé, aki a szobor melletti, vagy a szobor körüli mozgása révén a látvány-élményt megsokszorozhatja: minden nézőpontból más és más összkép bontakozik ki, s új és új részletek felfedezésére nyílik lehetőség.

Most távolodjunk el csak néhány lépést Kalmár János „Fohász a festészet újjászületéséért” című alkotásától, amelynek alkotói és szoborállítói szándéka összegező: allegorikus hangvételű, modern szemléletű, emlékező és emlékeztető. Itt az Erzsébet térhez kapcsolódó Hild téren áll Szőke Lajos szobrászművész Rikkancs című, 2012-ben felavatott zsánerszobra. E mű felületes, bulvár-szintű szobrászati semmitmondása is ráébresztheti a belvárosban megfordulót az igazi, az esztétikai minőségeket és értékeket termő művészet megszületésének fontosságára. Egyúttal láthatja azt is, hogy a kommersz mellett a kivételes jelentőségű műalkotások létrehozása, megszületése előtt is kapukat nyithat korunk. Hogy ugyanabban a városi térben, ugyanakkor teret kaphat a talmi és a remekművű is. E meggyőződésünket éltetheti Kalmár János szobrászművésznek a budapesti Erzsébet téren 2011 óta álló „Fohász a festészet újjászületéséért” című, nemes szándékokat és értékeket reprezentáló kompozíciója.